Hűteni vagy nem hűteni, ez itt a kérdés

Meleg van, egyre melegebb. A hőmérő higanyszála közelít a negyven fokhoz. Klíma nélkül izzadunk otthon, izzadunk az utcán, izzadunk a tömegközlekedésen, a boltban, a könyvesboltban, a jógaórán, mindenhol.

A multik nagy vagy kisebb irodaházaiban pedig beindul a hűtési szezon. Ez peig megosztja az ott dolgozókat. Mindenkinek máshogy alakul a komfort érzete, más az egyéni hőháztartásunk és a csapat kettészakad a trópusi éghajlatot kedvelők és a jegesmedvék/eszkimók bandájára.

Nincs és nem is lehet igazság. Nincs olyan klíma beállítás, ami mindenkinek jó lenne. A kérdés csak az: hogyan lehet túlélni?

         

Hiszen senki sem szeretne sem hőgutát kapni, elájulni, megfázni vagy beszerezni egy jó kis ízületi gyulladást. Igazságot az hiszem nem lehet tenni, de talán kialakítható egyfajta kompromisszum.

Lehet nem lesz népszerű a véleményem, de hiszem, hogy ha odakint árnyékban 35 fok van, akkor bent nem előnyös 23 fokra lehűteni a levegőt. Legyünk bár a jegesmedvék vagy trópusi éghajlatot kedvelők csapatának tagjai, egyiküknek sem tesz jót ekkora hőmérséklet különbség.

A szakértők szerint maximum 6-8 fokos hőmérséklet különbség az ideális: tehát 35 fok esetén ez maximum 27 fok. De nagyon-nagyon maximum 25. Ennél kevesebb semmi esetre sem.

Ennél nagyobb különbség megterheli a szervezetünket, megfázást és ízületi gyulladást okozhat. Ha pedig a hidegből hirtelen megint kimegyünk a sokkal melegebbre az megterhelheti a szívünket, ingerlékenységet, alvászavarokat okozhat.

Igen, ismétlem az egyéni komfortérzet nagyon különböző lehet, de szerintem még mindig jobb, hogy ha egy picit inkább melegünk van, mintha a nagyon erős klíma miatt már azon gondolkodunk, hogy gurulós bőrönddel menjünk-e az irodába, aminek a tartalma egy nagykabát, sapka, sál, és egy kesztyű. (a gondolatkísérlet megtörtént eset) 😊

Tökéletes megoldás nem létezik ebben az egyben biztos vagyok, de abban is, hogy ha megpróbálunk egymáshoz legalább egy kicsit alkalmazkodni és inkább az együttműködést választani a versengés és az indulatok helyett, akkor talán mindenkinek kellemesebben telnek majd ezek a nagyon meleg napok.

Egy kis csapatmunka

Az egyik kedvenc szakkönyvem Lövey Imre és Manohar S. Nadkarni Az örömteli szervezet című könyve. Nagyon sok hasznos gondolatot tartalmaz, és bár szakkönyv, nagyon olvasmányos.

Az egyik kedvenc idézetem a következő: „Abban a ritka esetben, ha vasárnap reggeli is bemegyek az irodába, amikor senki sincs bent, kinyitom az ajtót és kellemes érzés jár át. Ez egy egészen szokványos iroda. Nincs benne semmi különös. Mégis jól érzem magam amikor belépek. Ott van a munkám, a kollégáimmal közös küzdelmek és tréfálkozások emlékei, ott van a sokféle tárgy is a különböző ügyfelektől, akikkel együtt dolgoztam és dolgozom. Jó érzéssel tölt el, amikor szétnézek.” 33. old.

Nem ezt szeretnénk mindannyian? Nem, nem vasárnap bemenni az irodába, hanem magát az érzést, hogy jó itt lenni. Olyan munkakörnyezetet szeretnénk, ahol a csapat, akikkel dolgozunk valóban csapat, és nem csak papíron. Ahol kiállunk egymásért és figyelembe vesszük egymás szükségleteit és nem vagyunk egoisták. 

Mert mikor működik jól egy csapat?

Ha a csapatnak van egy közös célja, és ahhoz, hogy ezt a célt elérjék mindenkinek megvan a megfelelő szerepe. Mindenki kellő mértékben ismeri a saját képességeit és azok határait és a csapat tagjai tudják milyen erőforrások állnak a rendelkezésükre. Közös normáik vannak és természetesen rendszerben, fegyelmezett módon dolgoznak és nem a káosz és a pánik a két rendező elv, amikor munkáról van szó.

Ezek nélkül nem csapat a csapat. Ha mindenkinek csak és kizárólag önmaga a legfontosabb, az egoizmus a legfőbb erény, és az empátia csak álom, sőt, inkább hátrányt jelent, mert aki él vele az balek, akkor nem beszélhetünk sem csapatról, sem csapatmunkáról. Mert a végén mindenki veszít.

Kicsit úgy, mint a Csodálatos elme című filmben. (John Nash életét dolgozza fel) Emlékeztek arra a jelenetre a bárban? Egy szőke nő besétál a barátnőivel. John Nash a barátaival sörözget és persze mindegyiküket érdekli a nő. Elhangzik Adam Smith elmélete miszerint versenyhelyzetben az egyéni ambíció szolgálja a közös célt, de Nash azt mondja, ha mind a szőke nőre mennek egyikük sem nyerhet. A barátnők pedig el fogják őket utasítani, mert senki sem szeret második lenni. De ha senki nem hajt a szőkére, hanem eleve a barátnőkre, mindenki nyer. Hiszen az hozza legjobb eredményt, ha mindenki azt teszi, ami legjobb neki és a csoportnak.

Csapatban dolgozni nem egészen versenyhelyzet, de ott is ütközhet az egyéni érdek azzal ami a csapat szempontjából jó. Ha pedig mindenki egoista módon viselkedik akkor csak veszíthetnek. (senki nem kapja meg a szőke nőt, és a barátnőkről is lecsúsznak 😊)

A vége pedig az lesz, hogy előbb vagy utóbb, de valaki, vagy mindenki sérülni fog. Ez pedig feszültségekhez és fluktuációhoz vezethet.

Mi lehet a megoldás? Önismeret, odafigyelés a másikra és empátia. Meg kell találnunk az egészséges egyensúlyt, önmagunk és a csapat szükségletei között úgy, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon.
Lehetetlen? Nem hiszem. Mi kell hozzá? Sok-sok óra tanulás, türelem és elfogadás. Könnyű? Nem. Érdemes meglépni? Nagyon is.

Pirítósmesterek, avagy a Toastmasters club: egy hely ahová jó járni

Ismeritek a Pirítósmestereket? Nem? És ha azt mondom Toastmasters? Nem, ez nem gyerektartalom, sem filozófiai értekezés, meg nem is horrorfilm. 😊

Ez egy olyan közösség, ahol a nyilvános beszédet gyakoroljuk, és fejlesztjük magunkat, hogy egyre jobbak és jobbak legyünk, ha szerepelni kell. Hogy ne fagyjunk le, ha mondani kell két mondatot bármivel kapcsolatban, bárhol...és nem csak a lámpaláz az ellenségünk. 😊

Vadászunk a töltelékszavakra, mint tehát, hát, szóval, nos, és társaik. Figyelünk, hogy ne használjunk rengeteg ööö-t, vagy szóismétlést, ha nem tudjuk mit is szeretnénk mondani. Egyszóval igyekszünk minden idegesítő vagy csupán csak felesleges manírt és szófordulatot, kihagyni mondandónkből, amikre nincs szükség, és amit mostanában rengeted podcastban, sőt hivatalos interjúkban is hallhatsz. :D

Célunk, hogy minél érdekesebb és tanulságosabb beszédeket mondhassunk. Közben pedig sok-sok készégünket fejlesztjük, mint színpadi jelenlét, vezetői készségek, rejtett stand up tehetségünk. Hogy miért? Azért, hogy ha valaki minket hallgat, akkor nem olyan arcot vágjon, mint Hide the pain Harold.

De a viccen túl, íme e tények: a Toastmasters egy nemzetközi nonprofit szervezet és a világ szinte minden táján van egy, vagy inkább több Toastmasters klub. Léteznek egy-egy cégen belül létrehozott klubok és független közösségek is. A Toastmasters szabályai és irányelvei azonban összekötik őket.  Lehet egy vagy több klubba járni, de bárkit szívesen látnak vendégül bárhol.

Aki a hivatalos infókra kíváncsi az alábbi linken angol nyelven mindent megtalál.

https://toastmasters.org/

Én viszont ebben a bejegyzésben azt szeretném megmutatni, hogy mi még ez a közösség, és hogy mi van a hivatalos információk mögött, mit takar a valóság.  😊

Ez a közösség sokkal több egy helynél, ahol tanulhatunk és fejlődhetünk. Itt kísérletezhetünk sok területen, legyen az coaching, vagy podcast készítés. Megtanulhatjuk hogyan érdemes elindítani egy blogot, hogyan legyünk jelen a közösségi médiában úgy, hogy az számítson is, hogyan vezessünk egy kerekasztal beszélgetést vagy akár egy csapatot. Mindezt egy biztonságos közegben.

Itt értékes, okos és jófej emberekkel találkozhatok, akik segítőkészek és kedvesek. Részt vehetek versenyeken, konferenciákon és számtalan izgalmas rendezvényen, ahol töltődhetek, fejlődhetek és rengeteget tanulhattok.

Én személy szerint a Saturday Toastmasters Budapest klubba járok. Általában kéthetente szombatonként délután találkozunk, Budapesten a 13. kerületben.

Órákig tudnék mesélni, hogy miért is érdemes csatlakozni a Toastmasters közösséghez, de az én nézőpontom csak az egyik. Viszont kíváncsi voltam a többiek véleményére is ezért egy kis kerekasztal beszélgetés keretén belül az egyik találkozón utánajártam annak, hogy miért is jó Toastmasters klubba járni. Spoiler alert: nagyon jó válaszokat kaptam. 😊

Ki, hogy találta meg a klubot?

Ekka: Ő Facebookon keresztül talált rá, sok ismerőse van, akik ajánlották, és végül egy hölgyismerőse hívta el egy klubba, ahol megtapasztalta milyen is ide járni. Az a klub egy olyan hely volt, ahol kutyák is jelen voltak a találkozó alatt, és emelték az est fényét. 😊 Ekkának megteszett az egész hangulata, mert már akkor kiderült, hogy a Toastmasters közösségen belül önzetlenül segítünk egymásnak, és ez nagyon inspirálta. Elmesélte, hogy nemsokkal ezután alakult meg a Saturday Toastmasters klub, vagy röviden SATOMA, aminek létrehozásában neki is nagy szerepe volt.

Balázs: Céges klubokon keresztül jutott el a Saturday Toastmasterig. Korábban már vett részt céges találkozókon, de keresett más lehetőségeket is. A SATOMAban tetszett neki, hogy hétvégén van.  A BP cégen belül találkozott először magával a Toastmasterrel, ahol az első napján az irodabejáráson mindjárt találkozott két hölgyismerősével, akik nagyon megörültek neki és hívták, hogy csatlakozzon a céges klubhoz. Ahogy ő fogalmazott: találkozott két bomba nővel, akik a nyakába ugrottak, a többi kolléga meg irigyelte őt, hogy micsoda csávó 😊

Márti: Ő is ismerőseitől halott a klubokról és arról, hogy jó buli csatlakozni. Sokáig keresgélt, hogy melyik klubhoz tudna csatlakozni, de végül rátalált mostani klubjára, a Szódára. A PestBeszéd klubot találta meg először, ami nagyon tetszett neki, de túl gyakorlottak, túl profik voltak a számára, és úgy érezte egy kisebb, családias klub megfelelőbb lenne a számára. Ez lett végül a Szóda.

Szabolcs: Márti vonta be, de mivel ő nincs Budapesten hétköznap a munkája miatt, így kapóra jött neki, hogy a Saturday Toastmasters klub találkozói szombatonként vannak. Azt mondja mi tanítottuk meg beszélni megint (Covid után voltak nehézségei vele). Mindenki szerint sokat fejlődött a kezdetekhez képest, nincs torokköszörülés, mer és tud is beszélni. Sőt versenyeken is indul.

Ki miért szereti a klubot, mi a legjobb benne?

Ekka: Szerinte a kapcsolati háló, hogy lehetőségünk van sok emberrel találkozni, részt venni versenyeken, más klubokat meglátogatni, konferenciákra kimenni. Kiemelte, hogy itt fejlesztő szándékkal fordulunk egymáshoz, és tanulhatunk egy biztonságos közegben.

Ivett: Csatlakozott Ekka gondolatához, elmondta, hogy itt biztonságban lehet gyakorolni az angol nyelvet, a visszajelzések bátorítóak, és nem vetnek vissza, nem megalázóak. Bátran lehet próbálkozni, sérülés nélkül.  

Többen kiemelték, hogy klubunk különleges, mert kétnyelvű: angolul és magyarul is lehet fejlődni, ebben egyedülállóak vagyunk az országban.

Toomas elmondta, hogy neki az tetszik a legjobban, hogy másokat lát fejlődni, jó látni, hogy ki honnan hová jutott el.

A társaság is jó mindenki szerint, sokat lehet nevetni, egy-egy versenyen is, ahol sokszor nagyon jó hangulat van, ami felemelő hatású és lehet töltekezni belőle.
Ekka elmesélte, hogy egyszer egy stand up szintű élményben volt része. Egy másik klub tagja egy versenyen nagyon profin kezelte a közönséget, pont, úgy mint azok, akik felkészítik, bemelegítik a közönséget egy kvízshow vagy egy zenés műsor előtt.  Esténként vagy délutánonként pedig sokkal jobb Toastmasteres eseményeken részt venni, mint például vicces macskás videókat nézni :D

Balázs behozta, hogy mivel nemzetközi, ezért bárhová is megyünk, ott van egy klub, amit meg lehet látogatni, amihez csatlakozni lehet – akár Szarajevóban is - és kipróbálhatjuk magunkat, hogy ott hogyan is megy a szereplés. Kis klubunk előnye pedig, hogy itt szűkebb körben vagyunk és bármilyen ötletet meg lehet valósítani, a szókincsünk pedig mindkét nyelven fejlődik.

Mi az, amiben sikerült nagyot fejlődni?

Toomas számára nagy fejlődés volt, hogy az ööö-ket, töltelékszavakat sikerült elhagynia, Kezdetben azt jelezték vissza neki, hogy rengeteg ööö-t mondott egy beszéd vagy rögtönzés során, legalább 59et. Mára ezeket sikerült minimalizálnia.

Ehhez én is kapcsolódtam, mert kezdetben nekem is gondom volt ezzel, kaptam olyan visszajelzést, amikor az öö figyelő azt mondta, hogy harminc valahányig számolta, aztán feladta, nem tudta követni az ööö-im számát 😊

Mariann a lámpalázat emelte ki, hogy neki azt sikerült legyőznie. Magabiztosabban áll ki ma már a színpadra.

Összességében egyetértettük, hogy ez egy olyan biztonságos közeg, ahol fejlődhetünk barátok és jó emberek között, korrekt és építő visszajelzések segítségével, sérülés nélkül. Itt senkit nem döngölnek a földbe, lehet hibázni és tanulni, és gyakorolni, magyarul és angolul is, mindezt hétévégén.  Akár szakmailag szeretnél fejlődni, vagy csak egy inspiráló közösséghez szeretnél tartozni, itt biztosan találsz valamit, ami értéket jelent.

Ha kíváncsi vagy, milyen egy Toastmasters-találkozó, gyere és próbáld ki! Vendégként bármikor ellátogathatsz egy alkalomra! A következő találkozó 2025. május 31én lesz, a Margit szigeten szabadtéren. Itt találsz részleteket: https://www.facebook.com/saturdaytm 

Gyere el, és tapasztald meg, milyen egy támogató, fejlődést ösztönző közösséghez tartozni!

Dile que no! Mondj nemet!

Dile que no, azaz mondj nemet. Ez egy salsa figura. Egyszerű, de talán az egyik legfontosabb. Hogy miért? Mert ezzel zárjuk a figuráink 90 %- át, mert ez jelzi a figurák határait, ahol lezárul valami és elkezdődik valami új. Véget vet a táncnak? Nem, épp ellenkezőleg, segít és részt vesz abban, hogy mehessen tovább, hogy jöhessen egy új mozdulat, egy új figura, egy újabb tánc.

A salsa szerves része, nem lehet kihagyni, nélküle nem lenne ugyanaz. És a neve azt jelenti mondj nemet. Igen: nemet. Mégsem végleges lezárást jelent, csak azt, hogy zárd le a jelenlegi figurát, fejezd be a mozdulatot és kezdd el az újat.

Szerintem ilyen a nemet mondás is, amikor szó szerint ki kell mondanunk, hogy nem. Amikor meg kell húznunk a határainkat és azt kell mondani, hogy eddig és ne tovább. Hogy miért? Mert le kell zárnunk valami régit és el kell kezdeni valami újat. Mert valahol, valamikor jelezni kell mennyit bírunk. Mégis sokunk nem szeret, nem tud és talán nem is mer nemet mondani.

Ennek néha érzelmi okai vannak, néha inkább anyagi, de bárhogy is legyen, ez mindig nehéz. Mégis, sok esetben szükséges és kell is nemet mondani, mert ha nem jelöljük ki a határokat, akkor előbb utóbb nagy és még nagyobb problémáink lesznek, és a kiégés csak az egyik lesz közülük. Első intő jel lehet például, ha egyszer csak, látszólag a semmiből, üvölteni kezdünk valakivel, mert amit mondott vagy tett, az volt az utolsó csepp a poharunkban. (lehet hogy valaki másképp működik, nekem az üvöltés a már nagyon-nagyon intő jel, de sírás, vagy teljes lebénulás is ugyanilyen jelzés)

Pedig volt előjele a haragunknak. Pont, mint a kutyáknál. Az olvastam és vallom is, hogy egyetlen kutya sem támad a semmiből. Ha egy kutya nem érzi jól magát, és valami nagyon diszkomfortos neki, akkor stressz jeleket ad le.  A finom jelzéstől (ásítás, remegés, lihegés stb.)  halad az egyre hangsúlyosabbig, aminek a vége, ha nem figyelünk, támadás is lehet. Ha nem vesszük figyelembe a jelzéseket, amiket a kutya ad nekünk, és folytatjuk a számára kellemetlen vagy egyenesen fenyegető viselkedést, akkor meg lesz a következménye.

Mi emberek is valahogy így működünk nem? Ki-ki a maga módján adja le a stressz jeleit, és ha a másik ezeket ignorálja, esetleg provokál is…hát.. Így ha a végén borítjuk az asztalt és robban a bomba, akkor mindenki vessen magára. Nem? Igen!  

Azaz mégsem. Nálunk embereknél azért ez egy kicsit másképp működik. Mi emberek megtanulhatjuk észrevenni stressz jeleinket és hatékonyan kezelni őket. Ez nem azt jelenti, hogy el kell őket nyomni, mert az ugyanoda, a robbanáshoz vezethet.

Ez azt jelenti, hogy törekednünk kell arra, hogy felismerjük saját stressz jeleinket, azaz felismerjük azokat a reakcióinkat, amiket stresszes vagy provokatív, minket fenyegető szituációban produkálunk és megtanuljuk elfogadni őket.

Igen, elfogadni. Ez az első lépés. Miért? Mert a standard reakció sok esetben az, hogy észrevesszük a reakciót, felismerjük az érzelmet, de az elfogadás helyett megpróbáljuk elnyomni. Aztán nem sikerül. Akkor még erősebben próbálkozunk, fokozzuk a nyomást ééés: bummm! Megint robbantunk és a helyzetet ismét kudarcként éljük meg.

Nem, nem kell elnyomni az érzéseket. Első körben fel kell ismerni, hogy létrejöttek és ha már ott vannak, akkor el is kell ismerni őket. Meg kell adni a létjogosultságukat. Venni egy nagy levegőt és pár másodpercben konstatálni, hogy igen, már megint dühös vagyok, ismét szorongok stb…

Ha ez megvan, akkor nézzük meg hogy miért jelentek meg ezek az érzések. Ennek első lépése, hogy megnézzük mi vagy ki váltotta ki őket. Egy idegesítő utas a villamoson, amikor amúgy is késében vagyunk, a hülye szomszédunk, egy idegesítő kolléga?  Ha ezt is megtaláltuk, akkor kezdhetünk el foglalkozni azzal, hogy miért reagáltunk úgy ahogy.

Emlékeztet a személy vagy a helyzet valamire vagy valakire? Bevillan egy már átélt és kudarcként megélt életesemény? Bármi is legyen, sokszor az a legjobb válasz, ami először ugrik be. Bármi is legyen az. Innen pedig jön a következő lépés: találjuk ki, hogy hogyan tudjuk ezt megoldani, feloldani. Hogyan lehet jobb.

Néha az a megoldás, hogy elkerüljük az adott helyzetet, egy idegesítő utas esetén jó eséllyel soha nem találkozunk vele még egyszer.

Ha nem ez a helyzet, mert a szomszéd az szomszéd marad és valahogy együtt kell élni, (nem lehet minden héten elköltözni) a kolléga meg akármilyen is, együtt kell vele dolgozni, akkor kicsit leleményesebbnek kell lenni. Ha megoldható meg kell keresni azokat az utakat módokat, ahogy asszertív módon visszajelzést tudnunk adni és elmondani, hogy mi hogyan látjuk a helyzetet és rávilágítani azokra a dolgokra, amik nem tetszenek nekünk és másképp csinálnánk. Megkeresni azokat pontokat, amik konfliktus forrást jelentenek és közös megoldást kell találni.

Nem ez nagyon nem könnyű, nem megy egyik napról a másikra, nem, nekem sem. De lehet fejlődni benne. Szép lassan. Ez a jó hír. A kevésbé jó hír, hogy nem mindig sikerül előre haladni és vannak, lesznek napok amikor úgy érezzük inkább hátrafelé megyünk.

Ez a folyamat része. És igen, soksor úgy tűnik semmi nem segít. Nekem ilyenkor a legjobban az használ, ha kiugrálom magamból és elmegyek zumbára. Vagy csinálok valami kardiós jellegű edzést. Aztán vagy inkább edzés előtt, eszem egy kis csokit. 😊

A lényeg, hogy mindig van valamiféle megoldás, amivel egy kicsit könnyebb lesz. Csak adjunk időt magunknak és legyünk szigorúak önmagunkkal szemben, mert ez egy nagyon hosszú tanulási folyamat. És még valami: önmagában az is hatalmas elismerés, ha elindultunk ezen az úton. És teszünk egy-egy lépést a jobb élet felé. Ma is, holnap is, meg azután is. Minden nap.

A sztereotípiákon túl, avagy mi történik akkor, ha megdől az összes eddigi elképzelésünk?

Olaszokkal dolgozom együtt, és bármennyire is jól hangzik, (vagy nem 😊) sajnos az olasz nem a legegyszerűbb nemzet, ha munkáról van szó. Szenvedélyesek, igen, de tapasztalataim szerint nem annyira rugalmasak és könnyedek, mint amit első körben gondolnánk. A szenvedélyességük sokszor merev bürokráciával párosul. Ez utóbbit pedig sokkal inkább gondolnánk a németekről nem? Akkor most, hogy is van ez?

Azt, hogy az egyes nemzetek tagjai hogyan is viselkednek sokszor egy-egy sztereotípiával magyarázzuk, hiszen nem ismerhetünk minden olaszt vagy minden német állampolgárt, hogy teljes képet kapjuk róluk és a jellemző viselkedésükről. És ez rendben is van így. Sztereotípiáink segítenek miket a mindennapokban, de akár hátráltathatnak is. Ha túlságosan rájuk hagyatkozunk és nem tudunk elfogadni és meglátni más nézőpontokat, akkor meg is megakadályozhatnak minket abban, hogy igazán empatikusak lehessünk és tanuljunk magunkról és másokról valami egészen újat. Miért is? Mert előítéletekhez vezethetnek. Az előítéletek pedig ritkán pozitívak. Nade előre szaladtam egy kicsit. Menjünk vissza egy lépést, és nézzük meg hogy mik is azok a sztereotípiák.

A sztereotípia általánosítást jelent, ha alkalmazzuk, akkor egy-egy fajta hozzáállást, attitűdöt rendelünk/kapcsolunk egy társadalmi csoporthoz, vagy jelenséghez. Sztereotípia tehát az, ha azt mondom minden szemüveges okos, a szőkék buták, az olaszok szenvedélyesek, a németek meg rendszeretők és rugalmatlanok. Alkalmazásukkal megkönnyítjük önmagunk számára a mindennapi életet, az információk gyors és  hatékony feldolgozását segítjük velük.

A gond az, hogy sajnos sokszor negatív értelemben használjuk őket pedig nem mindig azok. Önmagukban a sztereotípiáknak nincsenek pozitív vagy negatív előjelei, ezeket már mi rendeljük hozzájuk.

Előjellel vagy anélkül a sztereotípiák remekül működnek egészen addig, amíg minden a megszokott módon történik az életünkben. Ha viszont megváltoznak a körülményeink, új, nem megszokott ingerekkel találkozunk és valami olyat tapasztalunk meg, ami kívül esik a komfort zónánkon, akkor mutatkozik meg igazán, hogy milyen mértékben és gyakorisággal is használunk sztereotípiákat mindennapjaink során. Ilyenkor jöhetnek a nagy rácsodálkozások és az aha élmények. Például: oké, tehát nem minden szőke buta, és lehet, hogy nem is minden szemüveges okos? És mi van akkor, ha azt tapasztaljuk, hogy egy olasz rendszerető és rugalmatlan vagy egy német szenvedélyes? És ezek az egyszerű esetek. Sokszor a helyzetek, amikor kiderül, hogy a valóság akár szöges ellentétben áll attól, amit idáig gondoltunk, és megtapasztaltunk, sokszor nem egyszerűek. Az adott helyzetben sokszor inkább csak a meghökkenés, a rácsodálkozás a hangsúlyos, és kevésbé vagyunk képesek bölcs módjára azt mondani, hogy igen, ez azért történt, hogy tanuljak belőle. Első reakciónk inkább a tagadás és a düh (akár szégyen) is lehet, nem feltétlen a megértés.

Mit tehetünk olyankor, ha találkoztunk valamivel, ami megkérdőjelezi eddig világlátásunkat, működésmódunkat? Első körben adjunk magunknak időt és később a sokk elmúltával, amikor már képesek vagyunk rendezni a sorainkat, és ismét többé kevésbé józanul gondolkodni, akkor sikerülhet nézőpontot váltani. Idő kell, hogy értelmezni tudjuk az adott szituációt és hogy bele tudjuk képzelni magunkat a másik helyzetébe gondolkodásmódjába. Ha ez sikerül és át tudjuk helyezni a nézőpontunkat, akkor a világ kitárulhat számunkra és észrevehetünk új lehetőségeket, egészen más dimenziókat. Ne feledjük, Róma sem egy nap alatt épült.

Karácsony: a legszebb időszak az évben! Vagy mégsem?

Neked mi ugrik be először, ha meghallod a karácsony szót? Az vagy aki már november elején elkezdi díszíteni a környezetét, és már októberben vagy előbb azon gondolkodik kinek mit ad ajándékba? Imádja a karácsonyi fényeket és a hangulatot, a forralt bort és a vásárokat, alig várja, hogy szentestét és hogy együtt legyen a szeretteivel?

Vagy a másik végén vagy a skálának, aki ki nem állhatja az egészet, utálja a tömeget, nem érdeklik a fények? Az, aki az egész ünnepet stresszként éli meg mert úgy gondolja, hogy nem szól másról, csak arról, hogy még több pénzt költsünk? És ha nem elég ez összevesszünk mindenkivel is, mert nem segítőkész az eladó a boltban, és mert a családban mindenkinek teljesen más elképzelése van a karácsonyi menüt illetően?

Ez csak a két legszélsőségesebb vége a „karácsony skálának” (ha nevezhetem így ezt hangulatot, ami év végén eluralkodik rajtunk) de sok köztes szint is létezik. Mégis az a tapasztalatom, hogy a stressz szintje szinte mindenkinek egy kicsit megemelkedik ilyenkor.

Aki imádja a karácsonyt az befeszülhet azon, hogy nem minden tökéletes, hogy megint ferde lett a rénszarvas agancsa az ajtódíszen, vagy vannak kevésbé együttműködő egyének a családban, akik szabotálnak mindent is… Aki meg nagyon nem kedveli ezt az időszakot, nos, az ő esetében annyira nem is kell keresni a zavaró tényezőket, mert neki minden az. Elég kimennie az utcára és máris görcsölni kezd a feje és felmegy a vérnyomása.

Bárhol is tartózkodj a karácsony skálán, ha stresszt tapasztalsz ilyenkor, az nem egyedi jelenség. Mi történik? Csak annyi, hogy nagy valószínűséggel te is azok közé tartozol, sok embertársunkkal együtt, aki nem tudja megélni a jelent, az itt és most-ot.

Olyan eseményeken aggódsz, ami még meg sem történtek, vagy százszor is újra játszol fejben már megtörtént beszélgetéseket, szituációkat hátha most majd másképp alakulnak. És közben elmész a jelen mellett és nem éled meg azt, ami éppen történik veled. Ha szereted a fényeket, mint én, ilyenkor anélkül mehetsz el egy szépen kivilágított villanyoszlop vagy egy szép karácsonyfa mellett, hogy észre vennéd, mert már azon jár az agyad, hogy kinek mit kellene venni, az a bizonyos unokaöcs vajon minek örülne idén és így tovább.

Ismerős? Ha igen akkor van egy hírem: a többséghez tartozol, és nem vagy egyedül. És van itt még valami: a jelen meg nem élése mindennapi problémánk, csak valahogy karácsony környékén felerősödik. Könnyebben kibillenünk az egyensúlyunkból és nehezebb találunk vissza.

Oké, de hogy lesz akkor így a karácsony egy szép ünnep?

Először is: vegyünk egy nagy levegőt, és emlékeztessük magunkat, hogy bármi is történik az nem a világ végét jelenti. Második lépésként keressük meg azt dolgot, ami segít nekünk levezetni a feszültséget.

Ez lehet meditáció vagy bármilyen tevékenység, pl. éneklés, tánc, zenehallgatás, kreatív alkotómunka, kick-boksz edzés, aerobik, futás, bármi. Segítségül hívhatunk illóolajokat, akármit, ami segít minket abban, hogy visszataláljunk az egyensúlyunkhoz és ismét a jelenre tudjunk koncentrálni és megélni a pillanatot.

Szélsőségeink

35 fok van éppen odakint, megsülünk kint, megsülünk bent, ha légkondi nélkül próbálunk túlélni. És nem jósolnak sok jót a klímakutatók a jövőre nézve sem. Úgy tűnik egyre szélsőségesebb időjárással fogunk szembenézni az elkövetkező évtizedekben.

Ilyen melegben nagyon nem tudok csak úgy gondolkodni, de úgy érzem nem is tudok ülni ma csak a fenekemen, ezért főzök éppen. Közben podcast-et hallgatok, mert szeretek így tenni venni. (Hogy emeljem a tétet, 35 fok ide vagy oda, én bekapcsoltam ma a sütőt. Nincs elég meleg még itt bent. 😊)

A podcast tetszik, egészség és egészséges életmód a témája, de nem szélsőséges formában. Sokféle témát érintenek, köztük a vegán életmódot, a jóga és a mindfullness jó hatásait és így tovább.

Ahogy az lenni szokott, ez elgondolkoztatott. Ugyanis mindegyik témában találtam valami közöset, ez pedig a szélsőségek elkerülése.

Ez ráébresztett, hogy az az egyszerű tény, hogy nem viszünk túlzásba semmit, mennyire fontos. Nem jó, ha a mérték a vödör, tartózkodás meg az asztal alatt.

Hitrendszerekkel nem akarok vitatkozni, mert mindenkinek joga van eldönteni, mi a jó önmaga számára és mi nem, de egyre inkább úgy látom, hogy az ront leginkább az életszínvonalunkon, hogy hajlamosak vagyok sokszor mindent is túlzásba vinni és kizárólag szélsőségekben gondolkodni.

Fogyni szeretnénk? Azonnal drasztikus fogyókúrába kezdünk, és hirtelen olyan mértékben változtatunk az életmódunkon, amiben borítékolva van a bukás. A szervezetünk nem tud ilyen gyorsan alkalmazkodni és sokszor a várt fogyás elmarad, majd mivel nem értünk el eredményt, abbahagyjuk. Végül pedig a nagy nehezen leadott kilók többszöröse jön vissza.

Nyugatlanok vagyunk, és sok stressz ér minket, amitől már aludni sem tudunk? Semmi gond, már hallottunk a jógáról, a meditációról meg esetleg a mindfullnessről is. (a mindfullness a tudatos jelenlét vagy éberség, a figyelmünket a jelen pillanatban tartjuk, azon a cselekvésen, amit éppen csinálunk ítélkezésmenetesen) Nosza, próbáljuk ki!

Egy hétig vagy pár napig próbálkozunk és nem megy... Leülünk meditálni és azon vesszük észre magunkat, hogy már megint a holnapi ebéden gondolkodunk, meg hogy mosni kéne, és különben is a gyerek már megint kinőtte a cipőjét. Egyre frusztráltabbak vagyunk, és egyre kevésbé értjük, hogy miért vagyunk még idegesebbek és ez a tuti módszer miért nem működik. Hogy lehet, hogy nekünk nem megy, amikor az internet tanúsága szerint ezreknek segített már.

A megoldás mindkét példa esetében ott rejlik, hogy türelmetlenek vagyunk és túl gyorsan, a saját tempónknak nem megfelelően próbálkoztunk, plusz nem vagyunk megértőek sem önmagunkkal. Nem engedjük meg a hibákat, és nem vesszük figyelembe a testünk és lelkünk jelzéseit.

Ez viszont nem is csoda, mert ezt szoktuk meg. A világ nagyon gyors és egyre gyorsabb tempót diktál. Teljesíteni, rohanni kell, nincs idő semmire. Gyors és azonnali ingerekre és hatásokra vágyunk. Szélsőségesen gyorsan akarunk mindent is, és ha nem sikerül elégedetlenek vagyunk, leginkább önmagunkkal.

Türelmetlenségünkben pedig elmegyünk a lényeg mellett: ha időt adunk magunknak akkor sikerülhet. Ha lassítunk egy kicsit és megengedjük magunknak, hogy a saját tempónkban érjük el a célunkat, sokkal tovább érhetünk.

Mi van akkor, ha havonta egy-másfél kilót adunk le, két-három helyett, de a végeredmény 10-12 kiló lesz egy éven belül? Lassabban az igaz, de úgy, hogy a leadott kilók nem jönnek vissza. Szerintem ez nem semmi. A szervezetünknek így van ideje alkalmazkodni és megszokni az új életmódunkat. Nem lehet ajtóstól rontani a házba.

Ugyanígy a meditációval is: ha szép lassan próbálkozunk vele, kétnaponta, naponta pár perccel kezdve mondjuk és közben megengedve magunknak, hogy van, hogy már megint az evésre gondolunk (vagy másra), akkor egyszer csak fel fog tűnni, hogy jéé most ment. Fel fog tűnni, hogy most volt 10-20-30 mp (és aztán egyre hosszabb idő) amikor nem gondoltam másra csak arra, ami itt történik.

Bármibe is kezdünk, szerintem két dolog nagyon fontos: türelem és önelfogadás. Hagyjunk időt magunknak, legyünk türelmesek, önelfogadóak önmagunkkal.

Ha erőltetjük nem fog menni. Ha a saját tempónkban és a saját szükségleteinknek megfelelően próbálkozunk, közben megengedjük, hogy hibázzunk és merünk tökéletlenek lenni, akkor sokkal előrébb érhetünk.

Helló gyomorgörcs! Üdv munkahelyi megfélemlítés!

Vasárnap este. Oh, mindjárt hétfő, nem akarom… Nem akarok dolgozni menni. Megint ott lesz Ő, akitől kiráz a hideg. Mézesmázos mindenki előtt velem és másokkal is, de ha ketten vagyunk csak jelen, na akkor elszabadul a pokol. Folyton kritizál, és nem tudok jól csinálni semmit, a sikereim nem ismeri el, csak irigykedik, sőt dühös lesz, ha elismerést kapok valaki mástól. Mióta ez tart nem tudok normálisan aludni és enni sem, már fogytam is.

Ismerős? Ha igen, akkor sajnos rossz hírem van: a munkahelyi megfélemlítés áldozata vagy.

Ez egy nagyon nehéz és kényes téma, de egyben fontos is. A bejegyzéshez ihletet és forrásokat saját történetem, Nagy László Linkedin posztja valamit ez a másik blogbejegyzés adott. (forrásmegjelölés lent)

Először is el kell mondanom, hogy ha ilyen helyzetben van nem vagy egyedül! Tudd, hogy ez soha nem könnyű, de úgy érzem sokat segíthet, ha leírom a gondolataim a témával kapcsolatban. Hátha ezáltal könnyebb lesz kezelni, ha ez történik veled, velünk.

Személyes megközelítést fogalmaztam meg ezekben a sorokban, lehet, hogy más nem így gondolja vagy ítéli meg, de én így látom ezt a jelenséget.

Első szomorú tapasztalat, hogy a megfélemlítés sajnos gyakoribb, mint gondolnánk, és szerintem a felmondások és kilépésék jelentős részének a közvetlen oka.

Eddigi tapasztalataim szerint, ha ilyen történik velünk, próbálhatjuk megoldani a helyzetet azzal például, hogy igyekszünk megbeszélni a problémát az illetővel, aki megfélemlít minket, de nem sok eredménye lesz. Végül sajnos a tartós megoldás nem lesz más csak a kilépés, a káros és mérgező környezet elhagyása.

Ezekben az esetekben ugyanis a józan ész sajnos nem segít, megbeszélni és megoldani a problémát lehetetlen, mert a gond oka valójában maga a zaklató személye és toxikus magatartása.

Az így kialakult konfliktus pedig annyira elmélyülhet, hogy akármennyit beszélünk csak abban tudunk egyetérteni, hogy nem értünk egyet. És ha nem akarjuk, hogy az egészségünk végleg rámenjen erre, akkor lépni kell, mégpedig kifelé.

De mit is takar ez a jelenség pontosan?

Amikor munkahelyi zaklatás, megfélemlítés, más néven mobbing történik, akkor gyakran éri kritika az áldozat munkáját, akár akkor is, ha csak a legkisebb hibát véti, pl. rossz helyre rak egy pontot egy szövegben, vagy egyel több szóközt használ. Az elszigetelés, rágalmazás is része a folyamatnak. Rosszindulatú pletyka terjesztése, a dolgozó sikereinek lebecsülése ilyenkor gyakori.

A bántalmazó, félelemkeltő személy gyakran vezető, aki így a hatalmával is visszaél, és előfordulhat, hogy a nárcisztikus személyiségzavar bizonyos jeleit mutatja. Az ilyen személy uralkodásra és irigységre hajlamos, nem tudja elismerni mások sikereit és nem ritkán valami vélt vagy valós sérelmet őrizget magában.
Sok esetben azért viselkedik így mert kisebbrendűségi érzése van, ezért inkább támadásba lendül.

Aki átéli annak elsődleges célja a túlélés, de ha ezen túl segítséget is keres, akkor logikusan először a HRhez fordul, mert feltételezi, hogy bennük megbízhat és segítenek majd.

Joggal, hiszen papíron pont ez az egyik feladatuk, hogy a munkavállalókat képviseljék. Feladatuk, hogy védelmet is biztosítsanak a zaklatóval szemben, de legalább megértést. Papíron. Nagyon meglepő valóság az, hogy valójában ez nagyon nincs így.

Sok esetben az ígérettel ellentétben, amit a munkahelyre való belépéskor kapunk, hogy open door policy van, és minden, de minden megbeszélhető, és lehet találni megoldást a felmerülő problémákra, a szomorú igazság a következő:
A HR sokkal inkább a munkáltatót képviseli, mert tartanak a munkaügyi perektől. Továbbá, ha nincs konkrét bizonyíték a megfélemlítésre, mert minden szóban, négyszemközt történt, akkor az áldozat nem nagyon tehet szintén semmit, mert ilyenkor inkább a magasabb beosztású munkatárs, esetleg főnök szavának hisznek, aki nagyon sok esetben maga a megfélemlítő, a bántalmazó.

Az ilyen típusú megfélemlítés mindig érzelmi alapú, ezért az áldozat összezavart, paranoid és inkoherens embernek tűnik, szemben az összeszedett és mézesmázosan viselkedő másik féllel.

Ezek után felmerül a kérdés, hogy mit tehetünk ilyen helyzetben? Azt tudom tanácsolni, keressünk bizalmasokat, családtagot, vagy egy barátot, aki segít megtartani a józan eszünket. Ha pedig kell, kérjünk szakmai segítséget, hogy fel tudjuk dolgozni a történteket, és segítséget kapjuk az érzelmi hullámvasút túlélésében.

Ez azért fontos, mert ha kellően sokáig tart ez az időszak, és folyamatos stresszt élünk meg a megfélemlítés miatt, akkor egy idő után már nehéz eldönteni, hogy mit látunk jól és objektíven és mit nem.

Nem lehet eldönteni, hogy kinek hihetünk és kinek nem, kiben bízhatunk és kiben nem. A végén előfordulhat, hogy megkérdőjelezzük az egész személyiségünket is és lassan azon is begörcsölünk, hogy hová tegyünk egy vesszőt egy szövegben. Innen pedig már nagyon nincs messze egy komolyabb probléma. És ez az egyik nagy veszélye a jelenségnek.

Ezért kell tennünk ellene. Ha felismertük, hogy ez történik velünk, akkor lépni kell, minél előbb.

Ha túl vagyunk az érzelmi részén és annak feldolgozásán, hogy a HRnek nem áll módjában segíteni, akkor fel kell mérnünk a lehetőségeinket: Van-e arra esély, hogy a cégen belül más osztályra átkerüljünk (egyáltalán akarunk-e) vagy fel kell mondanunk?

Bármelyik lehetőséget is választjuk véleményem szerint csak nyerhetünk. Ha sikerült átvészelnünk a történet lelki oldalát, akkor az álláskereséssel elindulhatunk a gyógyulás útján.

És mi segíthet még? Sok egyéb más mellett szerintem a humor.

A nevetés a legjobb orvosság. Közhely igaz, de nem véletlen. Ki ne tudná, hogy amikor nevetünk akkor kicsit minden szebb.

Tapasztalatom szerint pedig bármi baj is történik, ha már tudunk nevetni rajt, akkor egy lépéssel közelebb vagyunk a helyzet megoldásához és a feloldásához. Még ha szarkasztikus is a humorunk, az is sokat javíthat a közérzetünkön. És valljuk be a munkahelyi megfélemlítés olyan durva dolog, hogy szarkasztikus, fekete humor az első, ami megjelenhet ilyenkor, mert ez passzol legjobban a helyzethez.

Mert mi történik, ha humorosan fogjuk fel, hogy az élet rohadt citromot adott? A sírás és bosszankodás (esetleg törés-zúzás) helyett vagy mellett, lehet találunk valami konstruktív módot a felhasználására. Még akkor is, ha ez a citrom csak arra jó, hogy megdobáljunk vele valamit (vagy valakit), de legalább így megszabadulhattunk a citromtól is, meg a szorongásunktól is, és ki tudja, közben lehet tudtunk nevetni is egy jót.

Források:

https://hrdoktor.blog.hu/2018/10/08/gyomorgorccsel_megy_dolgozni

Nagy László posztja a Linkedin-en

https://www.linkedin.com/search/results/content/?heroEntityKey=urn%3Ali%3Aautocomplete%3A-1943610086&keywords=megf%C3%A9leml%C3%ADt%C3%A9s&position=0&searchId=55f767c9-66b0-4de5-9473-e307ea1849ac&sid=c.)&update=urn%3Ali%3Afs_updateV2%3A(urn%3Ali%3Aactivity%3A7009523796273434624%2CBLENDED_SEARCH_FEED%2CEMPTY%2CDEFAULT%2Cfalse)

Bátorság? Bátorság!

Van egy ismerősöm aki mert egy igazán nagyot álmodni, és kimenet Angliába. Tudom, sok ilyen ember van, de én a mai napig felnézek arra aki meglépte ezt.

Visszatérve az ismerősömre, nem volt könnyű útja, de úgy tűnik nekem nagyon nem bánta meg. Olyan munkája van ami miatt nem stresszeli agyon magát és azt hiszem elégedett. Kalandos volt az útja, tele buktatókkal, de azt hiszem olyan tapasztalatokat szerzett ami egy életre felvértezi  és amik segítségével képes a jég hátán is megélni. (Bár úgy gondolom ez mindig is meg volt benne)

A története számomra inspiráló és azt tanítja nekem hogy vannak olyan időszakok amikor mernünk kell elindulni az ismeretlen felé. Van amikor nem tudjuk pontosan mit hoz a jövő, csak azt hogy lépnünk kell.

Ha félelmetes is, de ha kellő bátorsággal nekivágunk szerintem nem veszíthetünk. Nem biztos, hogy tökéletesen alakul minden, de talán oda jutunk ahol lennünk kell. Még ha ez nem is egészen ott van ahol lenni szeretnénk.

A végeredmény biztos hogy hasznos tapasztalatokat hoz, de ha igazán szerencsénk van, ennél sokkkal többet.

Új lehetőségeket, új utakat, új ismertségeket.

Bárhogy is, ha úgy érezzünk mennünk kell, szerintem érdemes elindulni. Ha meg van a döntés, akkor mérjük fel a lehetőségeinket és a korlátainkat, (igen, a korlátok is fontosak) mert a nagy lépéshez, vagy ha úgy tetszik a nagy ugráshoz, bátornak kell lennünk, de nem vakmerőnek. Hiszen a bátorság nem a félelem hiánya. :)

Ja, és még valami: hogy mi a nagy lépés azt kinek kinek magának kell eldöntenie. :)

A játék, a mesék és a belső motiváció rövid története

„A játék önmagáért való… A gyermek játéka olyan örömszínezettel határozható meg, amely az átélésnek és az önmagáért való tevékenységnek az öröme.”(Mérei-Binet: Gyermeklélektan)

A gyerekek azért játszanak, mert örömüket lelik benne, és mert jólesik nekik. Valljuk be, mi felnőttek is szeretünk játszani, és az indokunk ugyanaz: játszani jó.

Ez pedig színtiszta belső motiváció.

És tudjátok mit? Minden vezető legfőbb vágya megtalálni alkalmazottai belső motivációját, de ez egy kicsit olyan, mint Eldorádó.

Ha megtaláljuk, hatalmas jutalommal kecsegtet, de oda jutni nem egyszerű. Az út tele van buktatókkal és akadályokkal. Mindezek mellett persze az a veszély is leselkedhet ránk, hogy ha melléfogunk és nem a tényleges Eldorádót, a valódi belső motivációt találjuk meg, akkor munkatársunk tovább áll és másik céget keres magnak.

Ezért minden erőnkkel igyekszünk megtalálni Eldorádót, azt a bizonyos belső motivációt, de nem igazán, tudjuk, hogy merre keressük. Ahogy mondtam, elérése sokszor nem egyszerű, és nem csak a buktatók és akadályok miatt, hanem mert bizony előfordulhat, hogy mi magunk sem mindig tudjuk mi is a mi saját belső motivációnk és ehhez kapcsolódóan nem mindig tudjuk biztosan azt sem, hogy mi az a tevékenység, munka, ami legalább részben önmagáért való a számunkra.

Mindezek ellenére hiszem, hogy nem annyira lehetetlen megtalálni.

Sok történetben a főhős akkor találja meg a kincset, ha jókor van jó helyen és hallgat másokra, figyeli az embereket és igyekszik együttműködni velük. Hasonlóképpen, ha vezetőként figyelünk az embereinkre, ismerjük őket, meghallgatjuk őket, sok mindent elérhetünk.

Ehhez azonban kellően elfogadó légkör kell kialakítanunk, ahol minden alkalmazott hangot adhat a véleményének, ahol lehetőség van tanulni és hibázni. Mindenkinek.

Mindezek mellett még valamire szükség van: lehetőséget kell biztosítani a fejlődésre, valódi karriercélokkal.

Nem is olyan bonyolult nem? Odafigyelés, megértés, őszinte légkör, valódi karriercélok. És a legjobb: ezek nem jelentenek plusz költséget.

A rossz hír viszont az, hogy ha a fentiekből akár egy is hiányzik, nem juthatunk el Eldorádóba. Ha úgy tetszik, a szirének áldozatai leszünk. :)

Úgyhogy figyeljünk oda az intő jelekre, és szólítsunk mindenkit, akit segíthet, öreganyámnak, megadva a kellő tiszteletet, hiszen a kedves szó, az odafigyelés megmutatja helyes utat.

Olaszok? Olaszok!

Gondolatok az otthoni munkavégzésről

Home office, home office, miért vagy te home office?? Tagadd meg atyád, s dobd el neved… ja ez nem a helyzet :D

Komolyabbra fordítva a szót, szeretnék pár gondolatot megosztani az otthoni munkavégzésről, avagy a home officeról.

Covid idején sokunknak ez volt a munkavégzés módja és passz, bármi volt is előtte. Még emlékszem milyen volt az első team meetingen részt venni, ami teljesen online volt. Furcsa. Több mint furcsa.

Addig megszoktam, hogy valaki mindig ott van az irodában személyesen is és csak pár ember dolgozik otthonról, ők sem gyakran. Akkoriban egyfajta kiváltságnak számított a home office, havi egy majd később heti egy alkalmunk volt, amit indoklás nélkül felhasználhattunk. Kezdetben majdnem konfliktus lett belőle csapaton belül, hogy ki dolgozhat otthonról pénteken meg hétfőn. Hiszen valakinek azért bent is kell lennie az irodában, nem tűnhet üresnek…

Hát igen, most már ez a több mint furcsa, hiszen a járvány elmúltával meg valahogy így maradtunk. Sokuk ma már sokkal jobban szeret otthonról dolgozni, mert nem kell korán kelni (dolgozhatunk akár pizsamában is 😊) és így megspóroljuk az ingázással járó időt és esetleges kellemetlenségeket.

Manapság gyakoribb látvány az üres, vagy majdnem üres iroda és az sem ritka, hogy hetekig nem találkozunk a csapattársakkal.

Oké, tehát szeretjük a home office-t de akkor most jó-e ez vagy sem? Most tegyük kicsit félre a bizalom kérdését, hogy akkor most ki és mennyit dolgozik és kell-e folyamatosan ellenőrizni, hogy meg van-e az adott napi meló vagy sem.

De jó-e ez a csapatnak? Sok helyen olvastam, hogy nem. (úgy látom, hogy egyre több, ezzel kapcsolatos cikk jelenik meg) És hogy mivel érvelnek? A cikkek szerint azért nem jó, mert ha huzamosabb ideig nem találkoznak egymással a csapattagok, akkor elvész a valódi kommunikáció csodája, a tényleges együttműködés meg a kreativitás. Nincs lehetőségük ténylegesen együtt dolgozni, az emberi kapcsolatok elszegényesedhetnek a kollégák közt és nem biztos, hogy annyira hatékony a csapat működése, mintha ténylegesen egy térben lennének. (és persze időben)

Én ezzel nem teljesen értek egyet. Nem vagyunk egyformák, nem mindenkinek jó ugyanaz, és nem mindenki működik ugyanúgy. (magánvéleményt fogalmaztam meg, nem kell kötelezően egyetérteni vagy egyet ne érteni velem😊)

Sokunk open office-ban, azaz teljesen nyitott irodában dolgozik, ahol nincsenek falak, csak sok-sok asztal egy nagy teremben. Van, aki szereti van, aki nem annyira. Miért?

Mert van, aki szereti a pörgést, a nyüzsgést, van, aki nem rajong érte. Van, aki minden körülmények között tud elmélyülten dolgozni van, aki nem. Van, akinek teljes csend és nyugalom kell a koncentrációhoz és ha hangosan telefonálnak mellettünk, vagy tőlünk nem messze hááát, akkor lehet minden megy csak a munkavégzés nem. Kreativitásról meg ne is beszéljünk. Van, akinek meg pont ilyen külső ingerekre van szüksége ahhoz, hogy szárnyaljon. Mások vagyunk másként működünk, mások az igényeink.

Másik szempont, hogy kollégáinkat, nem tudjuk megválasztani, és kedvelhetjük őket, vagy sem, de egy biztos: nem kell minden áron legjobb barátoknak lennünk.

Nagyon jó, ha vannak alkalmak kapcsolódni egymáshoz és néha személyesen is látjuk egymást, de nem tartom szükségesnek, hogy minden nap be kelljen menni az irodába.

Persze más kérdés, ha van egy közös project, amiben jó, ha tudunk együtt ötletelni, de ha mindenkinek van egyéni munkája, ami nem nagyon igényel csapatmunkát, akkor megint más a helyzet.

A csapat összetartására ott vannak a csapatépítő alkalmak, céges ünnepek, egyéb rendezvények. Barátkozni meg lehet jobb, ha inkább munkaidő után a mangánéletünkben igyekszünk másokkal, akik nem a kollégáink.