Dile que no! Mondj nemet!

Dile que no, azaz mondj nemet. Ez egy salsa figura. Egyszerű, de talán az egyik legfontosabb. Hogy miért? Mert ezzel zárjuk a figuráink 90 %- át, mert ez jelzi a figurák határait, ahol lezárul valami és elkezdődik valami új. Véget vet a táncnak? Nem, épp ellenkezőleg, segít és részt vesz abban, hogy mehessen tovább, hogy jöhessen egy új mozdulat, egy új figura, egy újabb tánc.

A salsa szerves része, nem lehet kihagyni, nélküle nem lenne ugyanaz. És a neve azt jelenti mondj nemet. Igen: nemet. Mégsem végleges lezárást jelent, csak azt, hogy zárd le a jelenlegi figurát, fejezd be a mozdulatot és kezdd el az újat.

Szerintem ilyen a nemet mondás is, amikor szó szerint ki kell mondanunk, hogy nem. Amikor meg kell húznunk a határainkat és azt kell mondani, hogy eddig és ne tovább. Hogy miért? Mert le kell zárnunk valami régit és el kell kezdeni valami újat. Mert valahol, valamikor jelezni kell mennyit bírunk. Mégis sokunk nem szeret, nem tud és talán nem is mer nemet mondani.

Ennek néha érzelmi okai vannak, néha inkább anyagi, de bárhogy is legyen, ez mindig nehéz. Mégis, sok esetben szükséges és kell is nemet mondani, mert ha nem jelöljük ki a határokat, akkor előbb utóbb nagy és még nagyobb problémáink lesznek, és a kiégés csak az egyik lesz közülük. Első intő jel lehet például, ha egyszer csak, látszólag a semmiből, üvölteni kezdünk valakivel, mert amit mondott vagy tett, az volt az utolsó csepp a poharunkban. (lehet hogy valaki másképp működik, nekem az üvöltés a már nagyon-nagyon intő jel, de sírás, vagy teljes lebénulás is ugyanilyen jelzés)

Pedig volt előjele a haragunknak. Pont, mint a kutyáknál. Az olvastam és vallom is, hogy egyetlen kutya sem támad a semmiből. Ha egy kutya nem érzi jól magát, és valami nagyon diszkomfortos neki, akkor stressz jeleket ad le.  A finom jelzéstől (ásítás, remegés, lihegés stb.)  halad az egyre hangsúlyosabbig, aminek a vége, ha nem figyelünk, támadás is lehet. Ha nem vesszük figyelembe a jelzéseket, amiket a kutya ad nekünk, és folytatjuk a számára kellemetlen vagy egyenesen fenyegető viselkedést, akkor meg lesz a következménye.

Mi emberek is valahogy így működünk nem? Ki-ki a maga módján adja le a stressz jeleit, és ha a másik ezeket ignorálja, esetleg provokál is…hát.. Így ha a végén borítjuk az asztalt és robban a bomba, akkor mindenki vessen magára. Nem? Igen!  

Azaz mégsem. Nálunk embereknél azért ez egy kicsit másképp működik. Mi emberek megtanulhatjuk észrevenni stressz jeleinket és hatékonyan kezelni őket. Ez nem azt jelenti, hogy el kell őket nyomni, mert az ugyanoda, a robbanáshoz vezethet.

Ez azt jelenti, hogy törekednünk kell arra, hogy felismerjük saját stressz jeleinket, azaz felismerjük azokat a reakcióinkat, amiket stresszes vagy provokatív, minket fenyegető szituációban produkálunk és megtanuljuk elfogadni őket.

Igen, elfogadni. Ez az első lépés. Miért? Mert a standard reakció sok esetben az, hogy észrevesszük a reakciót, felismerjük az érzelmet, de az elfogadás helyett megpróbáljuk elnyomni. Aztán nem sikerül. Akkor még erősebben próbálkozunk, fokozzuk a nyomást ééés: bummm! Megint robbantunk és a helyzetet ismét kudarcként éljük meg.

Nem, nem kell elnyomni az érzéseket. Első körben fel kell ismerni, hogy létrejöttek és ha már ott vannak, akkor el is kell ismerni őket. Meg kell adni a létjogosultságukat. Venni egy nagy levegőt és pár másodpercben konstatálni, hogy igen, már megint dühös vagyok, ismét szorongok stb…

Ha ez megvan, akkor nézzük meg hogy miért jelentek meg ezek az érzések. Ennek első lépése, hogy megnézzük mi vagy ki váltotta ki őket. Egy idegesítő utas a villamoson, amikor amúgy is késében vagyunk, a hülye szomszédunk, egy idegesítő kolléga?  Ha ezt is megtaláltuk, akkor kezdhetünk el foglalkozni azzal, hogy miért reagáltunk úgy ahogy.

Emlékeztet a személy vagy a helyzet valamire vagy valakire? Bevillan egy már átélt és kudarcként megélt életesemény? Bármi is legyen, sokszor az a legjobb válasz, ami először ugrik be. Bármi is legyen az. Innen pedig jön a következő lépés: találjuk ki, hogy hogyan tudjuk ezt megoldani, feloldani. Hogyan lehet jobb.

Néha az a megoldás, hogy elkerüljük az adott helyzetet, egy idegesítő utas esetén jó eséllyel soha nem találkozunk vele még egyszer.

Ha nem ez a helyzet, mert a szomszéd az szomszéd marad és valahogy együtt kell élni, (nem lehet minden héten elköltözni) a kolléga meg akármilyen is, együtt kell vele dolgozni, akkor kicsit leleményesebbnek kell lenni. Ha megoldható meg kell keresni azokat az utakat módokat, ahogy asszertív módon visszajelzést tudnunk adni és elmondani, hogy mi hogyan látjuk a helyzetet és rávilágítani azokra a dolgokra, amik nem tetszenek nekünk és másképp csinálnánk. Megkeresni azokat pontokat, amik konfliktus forrást jelentenek és közös megoldást kell találni.

Nem ez nagyon nem könnyű, nem megy egyik napról a másikra, nem, nekem sem. De lehet fejlődni benne. Szép lassan. Ez a jó hír. A kevésbé jó hír, hogy nem mindig sikerül előre haladni és vannak, lesznek napok amikor úgy érezzük inkább hátrafelé megyünk.

Ez a folyamat része. És igen, soksor úgy tűnik semmi nem segít. Nekem ilyenkor a legjobban az használ, ha kiugrálom magamból és elmegyek zumbára. Vagy csinálok valami kardiós jellegű edzést. Aztán vagy inkább edzés előtt, eszem egy kis csokit. 😊

A lényeg, hogy mindig van valamiféle megoldás, amivel egy kicsit könnyebb lesz. Csak adjunk időt magunknak és legyünk szigorúak önmagunkkal szemben, mert ez egy nagyon hosszú tanulási folyamat. És még valami: önmagában az is hatalmas elismerés, ha elindultunk ezen az úton. És teszünk egy-egy lépést a jobb élet felé. Ma is, holnap is, meg azután is. Minden nap.