Egy kis csapatmunka

Az egyik kedvenc szakkönyvem Lövey Imre és Manohar S. Nadkarni Az örömteli szervezet című könyve. Nagyon sok hasznos gondolatot tartalmaz, és bár szakkönyv, nagyon olvasmányos.

Az egyik kedvenc idézetem a következő: „Abban a ritka esetben, ha vasárnap reggeli is bemegyek az irodába, amikor senki sincs bent, kinyitom az ajtót és kellemes érzés jár át. Ez egy egészen szokványos iroda. Nincs benne semmi különös. Mégis jól érzem magam amikor belépek. Ott van a munkám, a kollégáimmal közös küzdelmek és tréfálkozások emlékei, ott van a sokféle tárgy is a különböző ügyfelektől, akikkel együtt dolgoztam és dolgozom. Jó érzéssel tölt el, amikor szétnézek.” 33. old.

Nem ezt szeretnénk mindannyian? Nem, nem vasárnap bemenni az irodába, hanem magát az érzést, hogy jó itt lenni. Olyan munkakörnyezetet szeretnénk, ahol a csapat, akikkel dolgozunk valóban csapat, és nem csak papíron. Ahol kiállunk egymásért és figyelembe vesszük egymás szükségleteit és nem vagyunk egoisták. 

Mert mikor működik jól egy csapat?

Ha a csapatnak van egy közös célja, és ahhoz, hogy ezt a célt elérjék mindenkinek megvan a megfelelő szerepe. Mindenki kellő mértékben ismeri a saját képességeit és azok határait és a csapat tagjai tudják milyen erőforrások állnak a rendelkezésükre. Közös normáik vannak és természetesen rendszerben, fegyelmezett módon dolgoznak és nem a káosz és a pánik a két rendező elv, amikor munkáról van szó.

Ezek nélkül nem csapat a csapat. Ha mindenkinek csak és kizárólag önmaga a legfontosabb, az egoizmus a legfőbb erény, és az empátia csak álom, sőt, inkább hátrányt jelent, mert aki él vele az balek, akkor nem beszélhetünk sem csapatról, sem csapatmunkáról. Mert a végén mindenki veszít.

Kicsit úgy, mint a Csodálatos elme című filmben. (John Nash életét dolgozza fel) Emlékeztek arra a jelenetre a bárban? Egy szőke nő besétál a barátnőivel. John Nash a barátaival sörözget és persze mindegyiküket érdekli a nő. Elhangzik Adam Smith elmélete miszerint versenyhelyzetben az egyéni ambíció szolgálja a közös célt, de Nash azt mondja, ha mind a szőke nőre mennek egyikük sem nyerhet. A barátnők pedig el fogják őket utasítani, mert senki sem szeret második lenni. De ha senki nem hajt a szőkére, hanem eleve a barátnőkre, mindenki nyer. Hiszen az hozza legjobb eredményt, ha mindenki azt teszi, ami legjobb neki és a csoportnak.

Csapatban dolgozni nem egészen versenyhelyzet, de ott is ütközhet az egyéni érdek azzal ami a csapat szempontjából jó. Ha pedig mindenki egoista módon viselkedik akkor csak veszíthetnek. (senki nem kapja meg a szőke nőt, és a barátnőkről is lecsúsznak 😊)

A vége pedig az lesz, hogy előbb vagy utóbb, de valaki, vagy mindenki sérülni fog. Ez pedig feszültségekhez és fluktuációhoz vezethet.

Mi lehet a megoldás? Önismeret, odafigyelés a másikra és empátia. Meg kell találnunk az egészséges egyensúlyt, önmagunk és a csapat szükségletei között úgy, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon.
Lehetetlen? Nem hiszem. Mi kell hozzá? Sok-sok óra tanulás, türelem és elfogadás. Könnyű? Nem. Érdemes meglépni? Nagyon is.